Teregetési Jegyzőkönyv

"egyértelműen megéri rászánni azt a plusz fél órát, hogy szépen berendezzük a teregetést :)"

"ami nagyjából egy rémálommal ér fel! csodák csodája, egyik fehéren se látszott semmi."

"a mami egy nagy vasfazékban főzte ki az anyagzsepiket, nekem anyu már azt mondta, simán lehet mosógépben, akár a többi ruhával együtt. De jó lenne, ha lenne udvar, és ki lehetne rakni... panelban marad a törölközőszárító..."

"a Pireneusi-félszigeten vannak a világ legjobb teregetései"
Bonyolult rendszer, tiszta, zenei, emberi, élő.

Kaarina Kaikkonen finn művész, akinek az anyaga leginkább az ing, műfaja pedig a teregetés, azaz az installáció és a szobrászat. Munkájában a ruha és a személy archaikus azonossága az egyik kiinduló pont. A ruha megszemélyesíti a (mindenkori, valaha volt, jelenbeli, eljövendő) viselőjét. Kaarina Kaikkonen használt ruhákkal dolgozik, azokat teregeti ki, rendezi sorba, válogatja ki. A munkájáról azt vallja, hogy emberekről mesél, különböző hátterű emberek közti kapcsolatról, továbbá az életről, mint utazásról. 

A fenti  Are We Still Going On? című munkájában többszáz használt gyermekinget teregetett ki egy hajó belső terében. A ruhákat színek szerint válogatta ki, helyezte el a hajótérben, fiú és a lány ingeket egymással szemben, szimmetrikusan, egyenrangúan.

Végezetül itt egy korábbi munkája  We Are All in The Same Boat, 2008-ból. Miközben ezt írom, megy a rádió, Csiszér Zsuzsival beszélgetnek éppen, egy barátom megoszt az idővonalamon egy fényképet teregetés után napozó csipeszekről, kicsit később József Attila Mamája szól a Kávészünettől. Ezt az egészet ma pedig egy lakossági bejelentésnek köszönhetem. Tehát valóban mindannyian ugyanabban a hajóban utazunk, vagyunk.

titkos feljegyzés egy étterem hátsó udvarából:

100 tearuha, 100 konyharuha, 1 álldogáló szakács,

egy motorra erősített műanyagláda. házhozszállítás.

Majdnem fél évszázaddal ezelőtt történt, hogy hajnali három óra tájban elindultunk hazulról, a nyomorult külvárosból az úri belváros felé. Mosni ment a nagytrafikosék házába, s engem pamutkendőbe bugyoláltan, mint valami idomtalan batyut, cipelt magával. Alig lehettem kétéves, és milyen különösnek láttam a téli hajnalt. Végtelen fehér földekre emlékszem és sötét, összegubbadt házikókra, valahol kutyák ugattak, annyira féltem, hogy sírni sem mertem, és emlékszem, közben egy széles, mély árkon is keresztülvergődtünk. Borzasztó volt, ahogyan leereszkedtünk az árok fenekére, és nem tudom, miféle boldogságot éreztem, mikor felfelé kapaszkodtunk a túlsó partra. Vagy húsz esztendő múltán, lakatoslegény koromban volt ilyen érzésem, mikor először ültem a ligeti hullámvasúton. De hogy is gondolhattam volna rá szepegős kisgyerek koromban ott lent, az árok fenekén, hogy hullámvasút is van a világon. Én csak féltem, és szorosan odalapultam a Maga testéhez, hogy meg ne vegyen az Isten hidege. Mennyivel barátságosabb, megnyugtatóbb világ volt aztán a mosókonyhában. Emlékszem a sárból tapasztott nagy tűzhelyre, amint vörösen, kéken, zölden lobogtak benne a szagos fahasábok. A hatalmas rézüstben forrt a víz, s Maga már ott állt nekigyürkőzötten, fején hátra tolt kendővel a teknő előtt, mint egy távoli, csodálatos világban, a gőzfelhők imbolygó fodrai között. Én egy puha, nagy domb tetején ültem, amelyet előző este a szolgálók dobáltak össze az uraság szennyes ruháiból. Milyen gyönyörű és milyen végtelenül szomorú volt minden, és ebből az élményemből született meg a versem, melyet negyven év múltán írtam az Anyámról. A csodákat látó kisgyerek szemeivel így szóltam:


…Emlékszik az Anyjára, ki ott sírdogált
a nagy teknők előtt s a nehéz gőzökben néha
megjelentek az angyalok:
fügét, datolyát és cseresznyét hoztak tiszta
ingecskéjükben és kövér kezecskéjükkel elsimították
a mosónő szeméből a hajakat.


Persze hogy a valóság nem ilyen volt, és semmi ilyen csodálatos nem történt velünk sem otthon, sem az uraságok mosókonyháiban. Mindez már költészet, mert azóta (bocsássa meg nekem ezt is a halott Apám, aki hitetlen, mogorva ember volt életében, és semmi jót nem várt tőlem) költő lettem. Gyalázatos mesterség, de mégis mennyivel különb sors, mintha ott ragadtam volna a penészes pinceműhelyek fenekén, mintha az eszemmel és szívemmel belerokkantam volna a gyárak mechanikus robotjába. És ezt is az Anyámnak köszönhetem, leginkább neki a világ összes emberei közül.
Mert nemcsak megszült engem, hanem fel is táplált, el is indított, és vigyázott rám, hogy halálosan meg ne üssem magam. Mi örök gyerekek, valamennyien, örök megbántottak és örök bizakodók. Maga így szokta mondani: „A csillagok azok a kis lámpások, amik felé haladnunk kell, ha boldogok akarunk lenni. Nézd meg csak jól, a te csillagod is ott fönt van.” S én úgy véltem, az ezermillió csillag között látom is a magam kicsi csillagát, amelyet bizonyára Anyám meszelt fel az égre a hosszú nyelű, festékes fejű meszelőjével ugyanúgy, ahogyan a házak falára szokta felmeszelni a lila, kék, vörös, zöld és mindenféle díszeket. S azóta is úgy hiszem, a felé a csillag felé menetelek szakadatlanul. Roppant utakat tettem meg, roppant megpróbáltatások között, fáradhatatlanul és azzal a tudattal, hogy sohasem érkezhetem be a célba. Mert csodálatos valami – nemhogy közelednénk, de egyre inkább távolodunk a céltól. Mennél többet tanulunk, annál kétségbeejtőbb a tudatlanságunk, mennél többet dolgozunk, annál inkább elveszítjük értékünket. De nincs kibúvó: a csillag csakugyan ott ragyog a fejünk felett, s akinek sikerül hozzátámasztania a létráját, az fel is jut a közelébe.

teljes szöveg itt

Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2012

"délszaki csönd. emlékezet"

bár nem lakott itt Mozart valaha.

életek és ruhák emeletenként...

köszönöm ezúton is ezeket a képeket Andrásnak.

száradó ruhák mátrixa és mindaz, ami(t) összeköt

(emberek, városok, városban emberek...)